Mária és a gyerekek

Kezdet és folytatás

Kapcsolat

E-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Kezdőlap

Hogyan kezdtem el a létkutatást? Nem úgy, hogy egyszer csak elhatároztam – én pedig létkutató leszek....

Úgy alakult az életem, hogy majd ötven évesen hazát cseréltem – és ezzel együtt a munkahelyi, családi, baráti nyüzsgést-mozgást, dinamikus hétköznapokat felváltotta életemben a csend, a nyugalom, a magány. Keresnem kellett magamnak valami értelmes elfoglaltságot – és nagyon kevés volt a választási lehetőségem. Végül a gondolkodásnál kötöttem ki. – Igen ám, de miről tud az ember hosszabb időn át folyamatosan gondolkodni? – Hát önmagáról. Rájöttem – én bizony nem ismerem saját magam, eddig időm sem volt rá, meg talán igényem sem – most viszont éppen fordítva – másom sincs, mint időm meg igényem.

Nagyon érdekes volt ez az önismereti úton való elindulás. Felfedeztem, hogy van egy alapszabály, amely az önismerethez vezet – ez pedig az, hogy mindig mindennel kapcsolatban megkérdem magamtól – ezt miért teszed, miért mondod, miért gondolod, miért érzed úgy, ahogy? Higgyék el – mindennek van oka, ok nélkül nem cselekszünk semmit. Meg érdek nélkül sem. Már maga az élet, a lét is érdek – az alapérdek a létfenntartási ösztön, amely akaratlanul is összekapcsolódik az anyagi érdekekkel is.

 De nemcsak kenyérrel él az ember. Az anyagi érdekek mellett még számtalan más érdekeink is vannak – azok közül is a legkiemelkedőbb a hiúság. A lelkünket elsősorban is a hiúság vásárán költjük el. Csak ezt nehéz magunknak beismerni, sőt felismerni, mert mi még önmagunk előtt is álruhába bújunk, önmagunkat is félrevezetjük.

Most már bevallhatom – nem volt könnyű mindig őszintének lennem magamhoz, volt, hogy szégyelltem- volt meg hogy elsírtam magam. Sírni a megkönnyebbüléstől sírtam, mikor egy-egy rossz énemre ráismertem, rátaláltam – mert már maga a felismerés is megkönnyebbülést hoz. El sem tudjuk képzelni, hogy a léleknek milyen terhére van a mi sok rossz tulajdonságunk (hiúságunk), hogy milyen nehéz teherként cipeljük azt magunkkal, hogy mennyire megerőszakoljuk velük a lelkünket! Pedig a lelkünknek csak két dologra van szüksége – békére és szabadságra. Az érdekeink viszont olyan labirintusokba visznek el bennünket, ahol ez egyik sincs meg – sem a béke, sem a szabadság. A sok számítgatások, manipulálgatások függővé teszik minden percünket. Saját magunk nem hagyunk békét saját magunknak, és saját magunk fosztjuk meg saját magunkat a szabadságtól.

Ha az ember elindul egy úton és nem áll meg, akkor mind messzebbre és messzebbre jut. Így van ez az önmegismerés útján is. Elindulsz befelé – de meddig?- Ameddig el nem kezded keresni léted értelmét. Ha pedig már ezt kezded el keresni, akkor előbb-utóbb a bibliánál kötsz ki (a keresztény világban).

Én is eljutottam a bibliáig. Megkedveltem a bibliát – csakhogy nem nagyon értettem. Elkezdtem hát belemélyedni, fejtegetni, tanulmányozni, de majdnem odajutottam – talán jobb volt régen az, hogy eltiltották az emberektől a bibliát, és csak a hitre lehetett támaszkodni, mert tanulmányozgatás közben bizony belebonyolódik az ember a kérdésekbe. Évekig keresgéltem a legelemibb dolgokat is a bibliából, pl. olyasmit – miért boldogok a lelki szegények, kerestem a szentlelket, a szentháromságot, kerestem, hogy ki a szolga és ki a szabados, kerestem az ünnepek jelentéseit (aki megfejti a vallási ünnepek jelentését, az megfejtette a biblia jó részét). De ahogy kezdtem belőle valamit megérteni – nem telt benne örömöm. Nekem, akkor, nem tett jót a bibliakutatás – az Isten szemszögéből. Összezavarodtam. Én, aki az Istenhez akartam menni, eltávolodtam tőle, mert amit addig megtudtam róla, az egy létkatasztrófa volt a számomra. Amikor „lemeztelenítettem” Istent, akkor oda jutottam, ahová az ős-szüleink, Ádám és Éva – bűnbe estem, elhagytam őt, és Isten helyett a magam útját akartam járni.

Ez az út nem volt rövid – már több mint húsz éve tanulmányozom a bibliát, sok bibliamagyarázatot, filozófust olvasgattam át, én jómagam is sokat filozofálgattam – a magam számára. Kerestem, kutattam az utat, és most így visszatekintve látom – a filozófia a tudás hiánya, mégis egy szükséges és hasznos dolog, a keresés nélkülözhetetlen eszköze – mert aki keres, az talál; és a zörgetőnek megnyittatik (Máté7/8).

Bár a bibliát nagyon nehéz megérteni, de sok-sok munkával, érdeklődéssel csak bele lehet valamennyire látni, mert:

Az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve (II.Timót. 2/9). Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan (I.Kor.14/38).

Az Isten mindent nyíltan és őszintén megvall – és nekünk mégsem egyszerű megértenünk, amit mond: És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok, és ne értsetek, s látván lássatok, és ne ismerjetek (Ézsaiás 6/9);

 Az istenvesztés számomra egy nagy katasztrófa - volt. Ez talán nem is csoda. Az ember, aki egy JÓISTEN tudatában él, amikor rádöbben a valóságra, egy istenért nem akarja megérteni, felfogni, elhinni a tényeket. Attól nagyobb csapás, csalódás embert tán nem érhet, mint mikor az Istenben csalódik – az Istennel együtt a létünk alapjait véljük elveszíteni – egyszerűen kicsúszik az ember lába alól a talaj. Mert az egész emberiség léte ezekre az alapokra is van letéve. Én is elveszettnek, gyámoltalannak éreztem magam, minden erő kiment belőlem, hetekre amolyan sírós hangulatba estem, és időbe telt, míg felocsúdtam, észhez tértem, mire azt tudtam érezni – nem kell búsulnom, hiszen éppen hogy most sütött ki rám a nap igazából, most születtem meg, csak most érzem igazából a létemet. Most vagyok, aki vagyok, de én vagyok, szabad, mindenkitől független. Most már nem másnak tartozom felelősséggel, hanem magamnak – és ezt már sokkal komolyabban veszi az ember, ez már egy sokkal felelősségteljesebb tudat, amikor tisztában vagy vele – a léted nem múlik el nyomtalanul, a létednek vannak következményei, amelyeket te érzel, és te fogsz elviselni. Itt már tisztában vagy azzal – magadon kívül nincs kire támaszkodnod, nincs kire hivatkoznod, nincs ki mögé bújnod, nem segít rajtad sem hetvenhét miatyánk, sem az Isten kegyelme. Magadon kívül nincs kire támaszkodnod – de magadon kívül nem is függsz senkitől – senki jóindulatától és senki könyörületétől. Te vagy a magad ura és a magad szolgája. Ebben az állapotban azt érzed – vége a gyerekkornak, egyszerre felnőtté váltál.

Mert, hogy az Istennek mire kell az ember, az egy összetettebb dolog, de hogy az embernek mire kell egy Isten, az egyszerű – mankónak és kibúvónak. Arra, hogy rá tudja valakire hárítani a felelősséget. Csakhogy ennek ára van – merthogy mindenért fizetni kell, ingyen nem adnak semmit, sehol. Sem ezen, sem a másvilágon. Az Isten pedig a világ(unk) legdrágább szolgáltatója – a szolgáltatási díj a lélek. Az Istennek csak lélekkel lehet fizetni, más fizetési eszközt nem fogad el. És ezért nem segít rajtad sem az imádkozás, sem a kegyelem. Mert ez még egyik sem ment fel a fizetési kötelezettség alól.

És leegyszerűsítve - éppen ez az, amiért az Istennek kell az ember – a lelkéért. Az Istennek az emberből kizárólag csak a lelke kell. A biblia szerint, ha átadod a lelked Istennek, akkor az Isten fia, a gyermeke vagy, Jézus – ha nem adod, akkor te vagy az átkos Sátán (ami ellenséget vagy vádlót jelent), az Ördög, a Kígyó. Semmi más nem érdekli Istent veled kapcsolatban, semmi mást nem akar tőled, csak a – lelkedet. A jézusi lelkedet, amelyből Jézus példát mutatott a földi élete során. A példamutatás pedig abból áll – mint Jézusnak, neked is meg kell halni „ó-emberként”, és feltámadni, mint „új-ember”, aki már nem önmaga többé, hanem teljes egészében az Isten (rab) szolgája. A halál után minden bűn megbocsáttatik, kivéve az ádámi bűnt – olvasom egy bibliamagyarázatban - de azt már nem mondja meg a magyarázat, hogy az embernek az ádámi bűne a testi*, s vele együtt a lelki szabadsága.

*(A testi szabadság alatt a gének szabad (nem irányított) keveredését értem.)

A húsz év alatt, menet közben, jó néhány könyvet, jó néhány variációt megírtam (a magam részére) a teremtésről, a létünkről, rólunk, emberekről és az Istenről – de hát a vallások, az egyházak is ezt csinálják. Ahány egyház, annyi variáció – habár egy alapra felépítve. - Mi az alapja a vallásoknak, milyen tapasztalatokat szerezhetünk az Istenek és a vallások által? - Kivétel nélkül minden Isten és minden vallás egyet akar velünk megtapasztaltatni - hogy önmagunkban, isteni segítség és isteni támogatás nélkül elveszünk, hogy nélkülük nemcsak elesettek, de életképtelenek vagyunk, örök halálra ítélve.

Itt mindjárt meg is kérdezhetjük - jó ez nekünk? Képzelhetjük, ha mi így állnánk hozzá a mi gyerekeinkhez.... Ha mi akarnánk azt a mi gyermekeinknek, hogy soha fel ne nőjenek, hogy mindég ránk szoruló, kiskorú, elesett, önállótlan gyermekeink maradjanak, hogy mindég szükségük legyen a szülői támogatásra, gyámságra, hogy mindég mi mondjuk meg nekik mit hogyan. Mert azt még csak megtennénk mi is, szívesen - hogy megmondjuk annak a gyereknek, hogy mit hogyan - de mi van a következményekkel? Mert a következmények nem mindig igazodnak a mi általunk meghatározott jó-rossz elképzelésekhez. Jó szándékkal megteszünk valamit, ami aztán visszaüt.

Egyszóval - a mi szülői hiúságunknak is ugyan egy kicsit rosszul esik a felnövő gyermekeinknek a tőlünk való függetlensége, önállósága, mégis csak egy őrült akarhatja az ellenkezőjét.

Meg az Isten. Mert csak ő mond ilyeneket gyermekeinek:

Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róm. 9/15-15).

Szeszélyes egy Isten lehet….

Az Isten egy olyan szülő, aki megszüli a gyermekeit, hogy aztán visszaszívja magába. Hát tesz az ember ilyet a gyerekével? Ez egyszerűen őrültség az ember szemében. És az Isten mégis milliókat elhitet az őrültségeivel. Nemcsak egyszerű, vagy tanulatlan, de tanult, okos, sőt értelmes, bölcs embereket is.

A húsz év alatt sokféle (téves) utat bejártam, zsákutcákat, amelyek sehová sem vezettek. Mindaddig bolyongtam az Istenhez vezető utakon, amíg meg nem értettem egy-egy valós (valósnak vélt) tényt. De azon az úton megoldást, sőt megnyugvást nem lehet találni. Ott az ember mindig beleütközik a beleütközés, a megbotránkozás kövébe, ott nem fogynak el a „miért”-ek.

Így aztán érthető hogy nagyon sok meglepetés ért lépten-nyomon a bibliával, az evangéliumokkal, az Istennel kapcsolatban olyannyira, hogy ezt nem is tudja az ember nem átadni másoknak is....

Hogy hol tartok most, huszon-pár év keresgélés után?

Arról van szó, hogy nem egy bolygóról származunk, vagy a Teremtőink nem egy bolygóról származnak – mert nem csak egy Teremtője volt-van az emberiségnek, hanem néhány – és ha mindegyik Teremtő a maga képire is teremtette a teremtményeit, ám a szaporodással, a gének keveredésével, valamint a megélt tapasztalatokkal mi magunk is tudjuk befolyásolni fejlődésünket, jellemünk alakulását – lényünket. Ez a tét nagy tét – ez a tét létünk értelme, és értéke.

Egy ilyen felismerés után azt mondom, szerencsések vagyunk, hogy megteremtettek bennünket, és szerencsések vagyunk, hogy megteremthessük magunkat.

Egy ilyen felismerés után azt mondom – mégsem volt hiábavaló munka a keresgélés, megérte a ráfordított idő. Összefoglalva, a létünk legfontosabb mottója:

 

NEM AZ SZÁMÍT, HONNAN JÖTTÜNK, HANEM AZ, HOGY HOVÁ TARTUNK.